Amikor az okosteló visszanyal.

Mai napig emlékszem az otthoni vezetékes (no persze, akkor még ezt az előtagot nem használtuk) telefonszámunkra. Pedig 10 éves voltam akkor. Emlékszem nagymamám telefonszámára is. Sőt édesapám összes autójának rendszámára is. Ma egyedül a saját telefonszámomat tudom fejből.

Ha nem vagy rákényszerítve, nem használod az agyad.

Akkor kezdtem elfelejteni a telefonszámokat, amikor az első mobiltelefonomat megvettem, és a számokat az jegyezte meg helyettem. A technikai eszközöknek óriási hatása van a mindennapi életünkre, és valószínűleg észre sem vesszük.

Fontos!

Sok cikket, tanulmányt elolvastam, és én magam is tanulmányozom a kommunikációt, de ez a cikk csupán a saját véleményem, a személyes gondolataim, kérlek, kezeld ennek megfelelően.

25 éve, ha volt egy találkozóm, akkor alaposan felkészültem. Megnéztem, hová kell eljutnom, és igyekeztem pontosan odaérni. Ez utóbbira persze most is törekszem, de ha bármi közbejön, akkor bekapcsolom a GPS-t vagy felhívom az autóból az illetőt és útbaigazítást kérek.

Ha elmegyek vásárolni, akkor nem kell alaposan megtervezni a vásárlási listát, mert legfeljebb hazaszólok, és megkérdezem, van-e otthon tej vagy paradicsom.

Ha bármilyen anyagot kell elkészítenem, nem kell beiktatnom egy utat a Széchenyi könyvtárba vagy egy intézmény archívumába, mert a gugli barátunk egy klikkre van tőlem és bármikor tud segíteni.

Ezek a dolgok persze még korántsem olyan hatású változások, mint az, amit az abc végén lévő generációk élnek meg, ráadásul Ők már ebbe születtek bele.

Bármilyen problémával kerülnek szembe, tizedmásodpercek alatt a tenyerükből olvassák ki a megoldást. Illetve a tenyerükben lévő eszközről. Nekik a kommunikáció legfőbb formája a chatelés. És semmi kivetnivalót nem találnak abban hogy ha ketten beülnek a mekibe, és két hari közben mindketten másik két emberrel beszélgetnek, akik szintén a tenyerükbe válaszolnak.

Megfigyelhető, hogy az őket érő ingerek sokkal durvább multitaskingre kényszeríti őket, mint mondjuk 10 éve egy hasonló korú egyedet. És, mivel az érzelmeket emotikonok dekódolásával „tanulják” meg, ezért a mimikát már nem tudják ugyanolyan jól olvasni, mint a szüleik.

A szemkontaktust is sokkal jobban kerülik, mert az általuk preferált kommunikáció közben többnyire nincs rá szükségük. Természetesen nem feltétlenül kell mindenre követ hajigálni, hiszen, mint mindennek, ennek is vannak előnyei és hátrányai, de haladjunk tovább.

Coachingok és beszélgetések közepette is sokszor ébredek rá egy érdekes jelenségre.

Az önbecsüléshiány egyre inkább társadalmi tünet.

Rengeteg fiatal nő tartja magát kövérnek, csúnyának, mert a televízióban, magazinokban agyonsminkelt és szétretusált tinédzsermodellekhez méri magát.

Rengeteg egyedülálló nézi fájdalmas szívvel a tengerparton szelfiző párokat és tartja magát lúzernek, hogy míg mások kellemes anyagi háttérrel, boldogságban fürdőznek, addig nekik a magányos borozás jut esténként. És aki ezektől a képektől legszívesebben falhoz vágná a tablettjét, az nem gondolja végig, hogy a facebook egy hazug kirakat. Egy ráncos világ agyonfotosoppolt verziója.

Vajon miért nincsenek a közösségi oldalakon olyan képek, amikor valaki csipás szemmel, szakadt pólóban a száraz kalácsot mártogatja a 3 in 1 kávéjába, mert még ahhoz is lusta volt, hogy lemenjen a sarki fűszereshez friss péksüteményért?

Miért csak akkor készül a kajáról fotó, amikor olyan gyönyörű a látvány, mint a 17 éves modell, aki a szemránckrémet reklámozza?

Miért gondolja bárki, hogy ha beszáll ebbe a közösségi játékba, elkészítve a saját ékszerdobozzá torzított kirakatát, begyűjti rá a lájkokat, mint szeretet- és elismerésmorzsákat, akkor majd emelkedik tőle az önbecsülése, az életkedve. Hát nem fog. A nézők viszont még frusztráltabbak lesznek… Ördögi kör. És most lendülnék bele igazán, hogy milyen feszültségeket kelt még ez a virtuális cirkusz azokban, akiknek amúgy is pengeélen táncol a magabiztossága, de inkább abbahagyom.

Beszéljünk a betegség és a tünetek helyett inkább a terápiáról!

Ha tudod magadról, hogy ezek az impulzusok kizökkentenek a nyugalmadból, akkor drasztikusan csökkentsd a virtuális életet és legyél többet a valóságban. A jelenben. Szellőztesd ki a fejed egy erdei sétával. Találkozz valódi, élő, hús-vér emberekkel.

Természetesen a műszaki kütyüket, a közösségi médiát is tudod egészségesen használni. Rengeteg olyan dolgot láttam már, ami segített nélkülöző embereken, vagy felhívta a figyelmet egy káros dologra, lehet ezt jól csinálni. Lehet arra használni, hogy összehozzon embereket, társaságokat. De maradjon meg az igazi jelen életed.

Növeld azoknak az élményeknek a számát, amelyek valódiak. Ne a közösségi oldalakon nézd a naplementés képeket, hanem nézd az „élő műsort”.

Hívd el a barátaidat is, hidd el, ők is örülni fognak, mert most talán épp ők is otthon frusztrálják magukat a saját okostelefonjukat simogatva.

Kapcsolódj emberekkel, beszélgess velük sokat és nézz a szemükbe.

Nevessetek, sírjatok, öleljetek és éljetek.

És ha ez megvan, akkor már egy szelfi is belefér.

Oszd meg ezt a bejegyzést!