Hát ezek nekem is ismétlődően megfordulnak a fejemben. Anyuval pont erről beszéltünk egyik nap, hogy meg tudtunk beszélni randikat, utazást nagymamához (okos)teli nélkül. Leveleztünk a vidéki rokonokkal. 🙂 Képeslapokat kaptunk. Én szerettem! Persze s kommunikáció eme formájának is rengeteg.előnye van… de tényleg. Nekem kicsit hiányzik a régi. <3 köszönöm! Örülök, hogy újra olvashattalak.

Kedves Zsolt!
A „Hétfői Zsengék” óta a „partnered” vagyok. Az elmúlt 86 év alatt rengeteg tapasztalatot szereztem. Az „átkosban” 3 év Moszkva; 2×1és1/2 év USA; 1/2 év Heidelberg, ezen kívül bejártam a világot Sidney-től Kyoton keresztül Los Angeles-ig. Mindez a Hazámnak egy fillérjébe sem került, mivel tudásom okán meghívott vendég előadó, konferenciavezető stb. voltam.
Mindezt azért írtam le, hogy van alapja hozzászólásomnak. Mintha a saját véleményemet olvasnám az általad leírtakban. DE! A „cost – benefit” elve alapján több a haszon, mint a kár! Anyagiakban! Ugyanakkor elembertelenedik a világunk. Soha ennyi válás, szülők nélküli gyerek. „Annyit érsz amennyid van!” Soha ekkora korrupció! Ha nincs pénzed dögölj meg! Hiányzik a szolidaritás!
Sürget a „robotod”, be kell fejeznem. Mihály

Nagyon igazak a gondolatok, manapság egyre kevésbé használják az emberek az agyukat és ennek megfelelően a kommunikáció is háttérbe szorul az életükben. Mert ott van arra a cset, az üzenőfal, az email.
Könnyebb, gyorsabb és egyszerűbb elküldeni egy képet vagy egy szöveget valakinek, mint találkozni és beszélgetni Vele.
Megszűntek szinte mindenhol a levelezések, amiket az idősebbek még postai formában űztek, hosszan megírva a gondolatokat, majd postára adva, a címzett néhány nap múlva válaszolt, elküldte azt. Az az érzés, hogy valaki levelet kap, már szinte megszűnt.
A mobiltelefon elpusztította a találkozások pontosságát és a megbeszélt időpontok jelentőségét.
Szóval változtak a kommunikációk, de jól esik néha visszatérni egy kicsit az alapokhoz és személyesen találkozni másokkal…

Kedves Zsolt ! Soha jobbkor nem jött volna a leveled, mint most.Én kb.2 éve nagyon elgondolkoztam azon, hogy mit lehetne tenni azért, hogy a virtuális és a valós élet között legalább az egyensúly létrejöjjön, mert a Fb-on történő ismerkedés akármilyen hasznos és kellemes, mégis az egy űr az emberben,nem pótolja a légkörbe küldött üzeneteket a személyes kapcsolat megléte.Egyetlen embert találtam,aki teljesen megismert, mert hasonló életkörülményeink voltak,mindketten esti főiskolán ugyanazt tanultuk és mindketten hosszú éveken át tanultunk és mindketten szakmai megbecsülésben volt részünk.A lelki barátság rövid időn belül kialakult,aztán a hölgy megismerkedett egy hozzá való társsal és már nincs ideje velem lelkizni Most ez azért hátrányos, mert 28 évi özvegység alatt vagy 20 éve begyűjtöttem ismerősöket, akiket akár az otthonomban is családtagként kezeltem, minden szabad időmet velük töltöttem, sehova nem mentem, lassan a régi barátaimat sem látogattam, annyira népes társaságot szerveztem ide a lakásomba, hogy az nem is hagyott még az olvasásra sem időt,inkább társalgással ment el az idő.Amikor sorra meghaltak a barátok,még a temetésükre sem tudtam elmenni, olyan váratlanul történt, és így azokat szépnek, fiatalnak őriztem meg az emlékeimben, az itthoni társaság lefoglalt,persze azért is, mert én voltam a vendéglátó, a központi anya,aki a nehéz sorsú embereket felkarolta,patronálta belső, lelkiismereti parancsra, már a rokonokat sem látogattam, amit eléggé furcsálltak, hogy roma barátnőm lett, hajléktalan ismerős testvérem lett / 2 lakásmaffia áldozta !/,aztán egy szellemileg gyenge képességű fiatal lány, aki 8 betűt nem tudott kiejteni, ezért ha gyorsan beszélt senki nem értette,depressziós is volt, öngyilkos akart lenni, mert elképzelései kudarcot vallottak, őt meg vigasztalni kellett, a lelkét naponta karban tartani, hát nagy meglepetés volt a rokonoknak,amikor ők jöttek látogatóba és nagy ember csoport vett körül: más volt telefonon és virtuálisan bemutatni ezeket az új családtagokat és más volt nekik élőben látni, nos ez a különbség a való világ és az elképzelt világ között.Ezek hajótörött emberek voltak, bár szép ruhát szereztem nekik, az arcuk elárulta a korábbi szenvedésüket, lelkileg megtört személyek voltak.Gratuláltak nekem a rokonaim, hogy milyen nagy türelmem volt a hadarós lányhoz, a roma barátnőhöz,a hajléktalan férfiakhoz, hiszen tudták, hogy 3 diplomám van, 3 millió értékű könyvem, komoly szakmám, óriási érdeklődésem és ennek ellenére félre téve minden hobbit,ezekkel a bajba jutott emberekkel vettem magam körül, és egy nagy családot alakítottam ki velük.Most jön a lényeg: ösztönösen oldottam meg, hogy legyen társaságom,mert én egy nagyon nagy család közepén éltem és a kollktivát is mindig kedveltem, sőt szerettem és engem is szerettek és tiszteltek, ezért nem tudtam mire vélni, hogy anyám után egy évre rá a férjem meghalt, majd rá 5 évre kis húgom is meghalt, nos ezek a kedvenc lelki társaim voltak és helyettük barátságból kiindulva új családtagokat fogadtam be, egészen mások voltak, mint ahol gyermekkorom óta éltem, sokszor ledöbbentem, hogy mennyire mások, mint az eredeti családom és baráti köröm, ám mégis sokat számított, hogy körülöttem voltak, tehát a valós közösség sokkal tartalmasabb,virtuális kapcsolat csak felszínes, abból nem sokat lehet tanulni,ott az érzelem nem ad minőségi életet.Most, hogy már egy éve az utolsó mohikán is meghalt váratlanul / az egyik lakásmaffia áldozata !/,már csak egy van mellettem, így nagyon hiányzik mind,akit elvesztettem.Sokszor olvasok vallásos és ezoterikus könyveket, sokat meditálok, ilyenkor rájuk is emlékezem, pláne arra, akivel 20 éven át barátkoztam, és amikor lelki társ hiányom van, mindig eszembe jut a Mennyei prófécia tanítása: nem szabad szomorkodni, mert mindig jön egy másik személy, aki üzenetet hoz és lehetővé teszi a további fejlődésünket, és energiát cserélünk.Információ=szív csere, na és ugye milyen az élet? Össze barátkoztam személyesen szakmai úton egy ezoterikus érdeklődésű hölggyel és lássunk csodát már telefonon is értjük egymás gondolatát, szellemileg fejlődünk a gondolatok cseréje által és így ő fogja pótolni az elvesztett barátaimat, már ez az év is nagyon jól kezdődött, hogy ismerjük egymás értékeit, és spirituálisan elősegítjük egymás fejlődését, semmi sem véletlen, pont ilyen társra vágytam,akivel közös tanulási folyamatban tudok együtt haladni, ráadásul azonos szinten vagyunk,mert az ő kislánya megtanulta a távolba látást is, felfedezi a betegségeket és gyógyítja.Az élet törvénye a hit törvénye, mindig akkor kapunk ajándékot és olyan jót, szépet, amire megértünk,és tudjuk értékelni/aki elindított az agykontroll tanulása és az ezoterikus tanulás felé, az a barátnőm is meghalt 4 éve rákban igen hirtelen, majd a többi intelligens barátnő is/baleset, operáció,stb../ eltávozott, és amikor a lélek ezt fájdalmasan éli meg, egyszer csak jön a megoldás, egy egészen más típusú ember, de lelkes ő is,élet igenló,jó lelkű és még a cél is közös, hát ezt nem lehet másképpen felfogni, mint az élet ajándékát, egy nagy kincs, emberi közösséget jelent,közös sors..

Úgy gondolom, hogy az okos telefon attól okos, ahogyan használjuk, vagyis nekünk kell okosnak, józannak, értelmesebbnek lenni, nekünk kell uralni az eszközt, és nem az eszköznek minket.
Én jó dolognak tartom a mobilt is, és a facebookot, internetet is, hiszen sok információt tartalmaznak, tárolnak az agyunk helyett, ezáltal több hely marad a sugallatok, intuíciók, ötletek észrevételére, átgondolására, kreatív kibontására.
Szerintem sosem a technikával van a gond, hanem az emberrel. Ráadásul a fejlődés nem áll meg, gyors, és egyre gyorsul, amit célszerű követni, ha nem akarunk leszakadni, peremre kerülni, kiszolgáltatottá válni. Azt hiszem Oszkó Pétertől olvastam egy nagyon jó cikket, amiben ennek menetét felvázolja. Ha hozzá teszem Popper Péter gondolatait, ami szerint nem lassulnunk kell, hanem lépést tartani, de ehhez belső egyensúly kell, belső nyugalom.
Én technika mániás vagyok, imádok az újdonságokkal ismerkedni, használni azt, de ennek is van határa. A kulcsszó a mérték. A helyes mérték.
Én pl. nem kapcsolom be addig a számítógépet, amíg dolgom van, megnézem a fotót, amit a lányom küld mobilon, de ha ráérős a válasz, akkor csak a dolgaim elvégzése után reagálok, mert rengeteg időt elvesz a mobilon, laptopon való pötyögés, és szétcsúszik az egész nap.

Zsolti!
Milyen jó, hogy lehetőséget adtál sokunknak, hogy a belénk szorult mondanivalót leírjuk, megkönnyebbüljünk. Más, mások is tud(nak) már róla és nem akárki!!!
Csak azt nem tudom, hogy mire marad még időd és miből élsz?
Csodálatos napot
Mihály